2016. december 18., vasárnap

Köszönet nyílvánítás

Hát eljött ez a nap is. Jelenleg annyira sincs erőm, hogy megcsináljak egy felülést, szóval nagyon nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy most helyesen írjak és értelmes mondatokat pötyögjek be. Szóval ja. Hosszú hete(i)m volt(ak). De most térjünk rá a blogra.
2016. március huszonhatodikán kezdtem el, s alig hiszem el, hogy év végére már be is fejeztem. Ilyen szempontból büszke is vagyok magamra. A másik szempontból nem annyira, miszerint mennyire lett jó a történet, de ez mellékes. Nem fektettem bele annyi időt, mint más blogjaimba. Amikor pörgős dolgokat írtam, azokat a jeleneteket amikben harc volt, vagy valami ilyesmi, azokat elrontottam, amit hihetetlenül sajnálok. Ígérem a következő történetemben igyekezni fogok!
De ha már itt tartunk akkor beszéljünk a blog tartalmi részlegéről.
Összesen harminc bejegyzés van.
Ebből huszonöt rész, egy prológus, egy epilógus, egy különkiadás, s ez. 
A legtöbbet látogatott bejegyzés a Prológus volt
A legkevesebbet látogatott bejegyzés eddig a Különkiadás: Kyle szemszög volt

Eddig összesen 111 látogató volt.
Ebből:
Magyarország 824
Franciaország 157
Egyesült államok 69
Kína 25
Oroszország 10
Ukrajna 9
Hollandia 6
Belgium 5
Ausztria 4
Egyesült Királyság 2

TÍÍÍZ országból kattintottak a blogomra. AZTA!

Négy bloggal cseréltem.
30 megjegyzés
Hárman iratkoztak fel



Azt hiszem ennyi lenne a fontos adat a blogról. Vagyis ami most eszembe jutott. Nyeh. Na most egy kis vélemény az én számból a blogról.

Nagy ötletekkel kezdtem el, azt hittem, hogy milyen siker lesz(hahaha) meg blablablaaaaa, de ez nem így jött össze. Így a történet közepe felé vettem észre, hogy ez a műfaj nem nekem való. Nézni imádom az akciót, meg a gyilkososdit, de írni. Szerintem ez eléggé távol áll tőlem. Akkor úgy gondoltam, hogy abbahagyom, de az meg rám vall, hogy félbe hagyok egy történetet. Csak akkor, ha nyomsó indokom van rá. Igyekeztem javítani, de nem nagyon jött össze. Szerintem ez volt az utolsó, hogy ilyet írtam. Szóval többet ilyent ne várjatok tőlem. Nagyon szépen köszönöm, akik elolvasták ezt a borzadályt, s még kommenteltek is. Remélem, akiknek azért a fogalmazásom tetszett, vagy valami hasonló, esetleg rá néznek más blogjaimra is.  


Szóval a Reményszikrának jó alapötlete volt, csak én elkúrtam. De nagyon. Szóval ez a történet ennyi volt. 

Én Sheila Mendes hivatalosan is lezárom a blogot.

Bepötyögve: 2016.12.18. 








Különkiadás: Kyle szemszög

-Minden úgy kezdődött, hogy az apámék bejelentették, hogy nem sokára hozzánk költözik Cathrine unokahúga, egy bizonyos Kimberly, amihez én eléggé fintorogva álltam hozzá. Mérges voltam, mert egy olyan költözik hozzánk, akiről aznap halottam először, ráadásul egy "rokon" szerűségem lesz, így aznap elmentem egyet mozogni, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak rá, de annál inkább a fejembe költözött a gondolat, miszerint milyen lány lesz. Kegyetlen izomlázzal másnap az iskolában szenvedtem, sokak nem mertek hozzám szólni, mert egyszerűen lehetett látni rajtam, hogy nem vagyok jó kedvemben, sőt egyenesen dühös vagyok, ezért sokáig nem beszéltem senkivel. Talán féltem, hogy elrontod a jó családi körülményeket, elrontod a terveimet, egyszerűen minden rosszat bebeszéltem magamnak rólad. Egyáltalán nem akartam, hogy hozzánk költözz. Aznap, amikor végre hozzánk kerültél, én mogorva voltam veled, bunkó, tudom, hogy megsirattalak, ami bántott, mégsem volt bennem annyi, hogy bocsánatot kérjek. Minden porcikámmal azon voltam, hogy elhagyd a házat, hogy vissza menj abba az országba, ahonnan jöttél. Nem akartam veled kedves lenni, pedig semmit nem ártottál nekem. Kerültelek. Aztán láttam, ahogy egy cserediákkal beszélgetsz, s az a mosoly, amit akkor láttam az arcodon, gondolkodásra késztetett, hogy átgondoljam, mégis miért vagyok veled ilyen. Tudtam, hogy az a ribanc nem kedvel, sőt egyenesen meg akar ölni, pontosabban meg akar öletni az apjával, én mégsem tettem semmit. Engem akkor leginkább az érdekelt, hogy mi lesz velem a Smith birtokon. Féltem, rettegtem, de mégsem mutattam ki, inkább csöndben elmentem a helyszínre, beszélgettem az apjával, aztán jött az este. Hallottam, ahogy azt az embert kikötözik, s azon motyorognak, hogy miért én gyújtom meg alatta a tüzet, miért nem ők. Nem akartam egy ember életét sem elvenni, nem akartam ölni, undorodtam magamtól, mégis kimentem. Aztán valami történt. Hullani kezdtek az emberek, egyre kevesebben és kevesebben lettek, végül pedig azt veszem észre, hogy már csak az akkori barátnőm apja valakihez beszél. Aztán pedig csapkodásokat, ütődéseket hallok, s egy női sziszegést. Nem tudtam elképzelni, hogy egy nő ilyenre képes, így kíváncsian vártam a fejleményeket, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy azzal a nővel kommunikálok, aki megölte azt a sok embert. Haza akart vinni, én pedig nem akartam taxit hívni egy gyilkosság helyszínére, így elfogadtam az ajánlatot, hagytam, hogy haza hozzon. Ismerős volt az illata a nőnek és az alakja, mégsem kérdeztem rá, hogy honnan ismerlek. Aztán veszekedni kezdtünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz, én pedig egyre hevesebben és hevesebben hadartam a szavakat, aztán már csak azt vettem észre, hogy meg akarom csókolni. Viszketett szinte a tenyerem, mert meg akartam érinteni őt, végül pedig elmentél. Átgondoltam a történeteket. Egy gyilkos, megölt még több gyilkost, aztán pedig megmentett attól, hogy azzá váljak, mint ő. Vajon miért is tette? Nem tudtam. De nem törődtem vele többet túlzottan. Kedvesebb lettem Kim-mel, aztán végül szakítottam a lánnyal, mert megláttam, a foltot a nyakán. Össze tört bennem egy világ, így a falba vertem ököllel, s te elláttál, bekötötted a kezemet, meghallgattál, amit nem értettem, hogy miért. Bunkó voltam veled, pedig semmit sem csináltál, pénzzel zsaroltunk, de te mégis törődtél velem. Szörnyen éreztem magam, így meg akartalak ismerni, hogy helyre hozzam a hibámat, de közben egyre jobban vonzódtam hozzád. Egyre több érzelem kötött hozzád, még sem tettem semmit, de amikor vérben ázva megtaláltunk a fürdőben megijedtem, féltem, hogy meghalsz, s a szomszédunk későn ért oda, későn hívtuk a mentőket, de te mégis túl élted. Nem tudom, hogy hogy, talán valami angyal életet lehelt beléd, fogalmam sincs, de túlélted. De az életért árat kell fizetni, ami kegyetlenség volt. Elvette tőled a világon a legszebb dolgot, hogy szülj egy gyereket erre a világra. Szörnyű volt azt nézni, ahogy szenvedsz, ahogy sírsz, s rádöbbentem, hogy én nem egyszerűen csak vonzódom hozzád, hanem egyszerűen szeretlek. Szerettem minden porcikádat. Gyönyörűnek tartottalak akkor is, amikor ott feküdtél azon a kórházi ágyon, kábultan, sápadtan. Végül pedig, amikor hazajöttél, nem bírtam tovább, érezni akartam csókodat, így akartam biztosra menni érzéseimmel, ami után rájöttem, hogy teljesen biztosak, de te is így éreztél. Éreztem az érintéseden, szenvedélyességeden, s esküszöm, ha akkor megtehettem volna, ott helyben magamévá tettelek volna, de valahogy sikerült megfékeznem azt a hihetetlen vágyat, amit bennem keltettél. Imádtam veled, imádtalak ölelni, csókolni, húzni az agyadat, s imádtam hallani, ahogy azt mondod, hogy Herceg. Végül pedig megtörtént a szülés, s akkor rontottam el mindent, ami volt. Egyszerre imádom azt a napot és gyűlölöm. Imádom, mert megszületett a mostohahúgom és rühellem, mert elüldöztelek. Az volt életem legnagyobb hibája. Nem gondoltam komolyan, csak kiborultam, nem akartam elhinni, hogy te voltál az, aki ott megmentett a pokoltól. Nem akartam elhinni, hogy te, egy angyal ilyeneket teszel. Nem láttalak, sem hallottalak, de mégis éreztem, hogy valahol ott vagy, a közelben vagy, mert éreztelek. Tudtam, hogy nem hagynál magamra, mégis amikor megtaláltam a leveledet, tudtam, hogy jóvá akarod tenni azt, amiket tettél, amivel egy életet akartál megmenteni. Tudtam, hogy azt gondolod, a szüleid és a nagymamád utálnak azért, amit tettél, de szerintem inkább büszkék rád. Megakartad menteni a nagymamád, az egyedüli magyar rokonod, meg mentettél engem a sötétségtől, megvédted a családunkat az anyámtól, s attól a fazontól. Te sosem voltál egy szörnyeteg, te mindig is egy farkasbőrbe bújt bárányka voltál. Sötét ruhába rejtetted el az angyalszárnyaidat. Tudom, nem fogod elhinni, de én szó szerint elbőgtem magam, amiért ezt tettem veled azok után, amiket átéltél, borzalmas volt az a két és fél hónap nélküled, egyedül Ellie miatt ébredtem fel és csináltam valami, abban az időben túlzottan nem érdekelt az iskola, eléggé rontottam a jegyeimen. Végül pedig egyszer csak Sophie felkeresett mineket miszerint milyen szomorú vagy ott a börtönbe, s hogy mennyit sírtál akkoriban, így Cathie írt neked egy levelet, de mire te megkaptad, mi már bőven Budapest felé tartottunk. Szép volt a főváros, de mégsem tudtam kiélvezni, hogy ott vagyok, mert hiányoztál. Borzasztóan hiányoztál. Féltem attól, hogy mi lesz a reakciód, amikor újra fogsz látni, féltem, hogy talán fel fogsz pofozni és most te fogsz elküldeni, de kicsit sem olyan fogadtatásra vágytam, mint amilyet kaptam. Nem tudtam, hogy mégis miért mondtad ki angolul is azt a bizonyos mondatot, de megtetted, én pedig leblokkoltam. Nem tudtam felfogni, hogy ott vagy, érezlek, s még a kijelentésed is dobbot ezen. Aztán elmeséltél mindent, hogy hogy derült ki ez, miszerint mégsem vagy meddő. Örültem annak, hogy az a bizonyos Maja ott volt veled, legszívesebben őt is szorosan megölelgettem volna, de akkor csak te voltál számomra, mindent megszűnt rajtad kívül. Talán sosem örültem még egy ölelésnek annyira, mint amikor újra láttalak. Aztán sorra érkeztek az örömök. Haza jöttünk, elmehettem veled a vizsgálatokra, ott lehettem veled, amikor kiderült, hogy milyen neműek lesznek a kicsik, mindig mindent úgy csináltam, hogy neked jó legyen. Elköltöztünk, munkát kaptam, próbáltam mindent megadni neked, s azokból az apró kis jelzésekből is megértettem, hogy te végtelenül hálás vagy nekem. Aztán amikor beindult a szülés, nem érdekelt, ha kirúgnak, elmentem szó nélkül a munkahelyemről, s az első taxival a kórházba jöttem. Te már ott feküdtél kikészülten, csöndben tűrtél mindent, én pedig hagytam, hadd szorongasd a kezemet, mert az kicsit sem fájt, Jobban fájt látni téged szenvedni. Aztán elvittek. Elvittek tőlem, rám pedig kínkeservesen hosszú órák vártak. Semmit nem tudtam, egyszerűen csak ráztam a lábamat idegességemben és tehetetlenségemben. Azok voltak életem legidegőrlőbb órái. Csecsemő sírásra riadtam fel, s megláttam, ahogyan két nővér két kisdedet visz a vizsgálóba, én pedig azonnal futottam utánuk. Tudtam, hogy azok az én gyerekeim, látni akartam őket, bármi áron, de az orvosok természetesen kitoltak velem, miszerint csak a vizsgálatok után nézhetem meg a lányomat és a fiamat, végül megpillantottam őket. Egyszerűen gyönyörűek voltak, lehetett látni, hogy egy angyal az anyjuk, mert te egy angyal vagy. Túlélted a szüleid és a nagymamád halálát, túlélted a támadásokat, életben maradtál, pedig az elvérzés szélén álltál, túlélted, hogy elüldözlek, s még ezt is. Egy átlagos ember ezt nem élné túl, de te mégis. Ajtó nyitódás, s téged toltak ki, de te még mindig az altató hatása alatt voltál, de rettentően sápadt voltál, így én azonnal futni kezdtem. Akkor még nem tudtam, hogy minden rendben veled, így szerencsétlen ápolókat vagy négyszer megkérdeztem, hogy minden rendben van e, ők pedig minden a négyszer megnyugtattak, hogy jól vagy. Meg voltam könnyebbülve. A gyerekeim is egészségesek, te is jól voltál, úgy éreztem semmi sem lehet jobb, egészen addig, amíg be nem mentem hozzád. Láttam, ahogy könnyeidet visszatartva nézed Dylan-t és Cassie-t, s az volt az a pillanat, hogy tudatosult bennem, hogy mostantól tényleg apa vagyok. Először megijedtem, de aztán végtelen boldogságot éreztem, úgy éreztem, hogy bármire képes lennék értetek, s így is volt. Mindent megtettem, megvédtelek téged az iskolába, ha egy rossz szót mondtak rólad, vagy a gyerekeinkről, gondolkodás nélkül húztam be azoknak az illetőknek, sikeres érettségit tettem le, hogy jó munkahelyem legyen, s még neked is segítettem. Hulla fáradt voltam, de mégsem aludtam addig, amíg te nem. Addig még az ágy közelébe se mentem. Sőt még utána is csak néztelek, ahogy alszol, s mindig az jutott eszembe, hogy: "Jézusom. Hogy lehet nekem ekkora szerencsém?". És most sincs ez másképp. Itt mindenki előtt kimondom, hogy én bizony nem egy átlagos lányt vettem el, hanem egy angyalt. Ő az én őrangyalom és én csak reménykedni tudom, hogy megütöm azt a szintet, amilyen te vagy nekem. Szeretlek Kimberly Mason-Monroe és dögöljek meg, ha egyszer megint olyat csinálok, amivel fájdalmat okozok neked!-néztem a szemedbe, miközben nevetve megtörölted az arcodat amin könnyed folyt. Felállt, majd hozzám rohanva, nyakamba ugrottál és szorosan megöleltél. Beszívtam illatodat, majd édes ajkaidra tapasztottam enyéimet és ott a vendégek előtt, még egyszer megcsókoltalak. 
-Minden amit mondtam igaz.-súgom neki
-Tudom te hülye.-nevet fel, majd újra megcsókolt. Túlzottan egyikünket sem érdekelte, hogy az ő menyasszonyi ruhája teljesen összegyűrődik, s hogy az elfojt szemfestéked összekeni az én arcomat is. Egyszerűen csak álltunk és újra bebizonyítottuk, hogy szeretjük egymást.

2016. december 12., hétfő

Epilógus

Öt évvel később

Nyöszörögve nyitom ki szemeimet, remélve, hogy még nincs nyolc óra és aludhatok tovább, de természetesen nem jött össze, mert tíz percre már teljesen felesleges visszaaludni. Ujjaimmal átfésültem fürtjeimet, kinyújtóztam a virágillatú, fehér és gyűrött ágyneműn és inkább a másik oldalra fordultam. Fél szemmel láttam, ahogy Kyle a laptopján ügyködik, mélyen belemerülve a munkájába, így inkább csak egy reggeli köszönést morogtam el és kómásan megdörzsöltem szemeimet. Lecsukta a laptopot, maga mellé helyezte és felém fordult, arcán boldog mosollyal. Puszi nyomott homlokomra és elsöpörte az arcomba lógó tincseket, így tökéletes rálátása lett fáradt arcomra. Két gyerek mellett az ember sosem lehet fitt, így nem is értem, hogy Herceg, hogy az istenbe bírja ki azt, hogy délután ne feküdjön csak pár órát munka után. Végig gondolva, hogy mennyire szereti a munkáját, s hogy milyen nagy büszkeséggel tekint vissza a múltba, hogy elérte a célját, igazán megértem. Nem akarja velem is megosztani ezeket? Ülőhelyzetbe tornáztam magamat és a vállára hajtottam fejemet úgy próbáltam magamhoz térni, közben a fejemben már olyan gondolatok cikáztak, hogy mi az istent főzzek ebédre, ugyanis ma én voltam a soros. Megfogta a kezemet, így a függönyön átszűrődő fény megcsillant a gyűrűn, mely két és fél éve bizonyítéka arra, hogy én egy feleség vagyok. Mások családalapítás előtt mennek egymáshoz, de mi ezt is megváltoztattuk, mint sok mást is. De ez volt az egyik legszebb dolog az elmúlt öt évben. Emlékszem a nászútra Rio de Janeiró-ban. Hihetetlen volt. Szinte még mindig emlékszek a karnevál okozta örömre a városban, az esti zenékre, amikre folyamatosan táncoltunk. Aztán az első évfordulón elmentünk Kanadába a gyerekekkel és felfedeztük a legtöbb dolgot amit csak tudtuk két nap alatt. A gyerekek szülinapjai, az a hihetetlen öröm, hogy mit fognak kapni, vagy mit fognak enni. Azt az őszinte gyermeki nevetést nem cserélném el semmire. Az a legszebb dallam lett ez alatt az öt év alatt a fülemnek. Dylan és Cassie nevetése. 
-Te gondoltad volna, hogy ez lesz öt év múlva, amikor elsőnek megláttál?-kérdeztem tőle
-Őszintén megmondom, hogy akkoriban nem akartam mást, minthogy elmenj. Most meg csak azt akarom, hogy velem legyél.
-És a gyerekek? Ha közölnéd az akkori éneddel, hogy öt év múlva ettől a lánytól lesz két gyermeked, mit mondana szerinted?
-Valószínűleg azt mondaná, hogy hülyeség, hogy képtelenség, addigra már ő lenne Lily férje. 
-Remélem az a szipirtyó hisztirohamot, kapott amikor megtudta, hogy összeházasodtunk.-kuncogok
-Semmi kétségem felőle, hogy azt kapott.-döntött hanyatt az ágyon és felém tornyosult
Kacér vigyorral élvezte a helyzetet, de én csak szemeimet forgattam. Még mindig meg van benne az a huncutság, mint akkor és remélem, hogy ezt soha nem fogja elveszíteni. Tarkójánál fogva húztam gyöngéd csókra magamhoz, de nem sokkal később ajtónyikorgást hallottunk, ami csak egyet jelentett. Cassie felkelt. Egy gyors puszit kaptam még tőle, majd felkelt az ágyból, helyet adva a nemsokára betoppanó kislányunknak, aki édes sárga hálóingjében totyogott hozzánk szemét dörzsölve. Kéreg barna haja kócosan állt, szemei azt árulták el, hogy még teljesen nem ébredt föl, gyűrött ruhája pedig arról árulkodik, hogy álmában sokat forgolódott. Olyan kis aktív gyerek, szinte álmában is táncol. Az ágy széléhez érve kinyújtotta karjait, így jelezve nekem, hogy emeljem az ágyra, amit széles mosollyal az arcomon meg is tettem, közben pedig arcát elhalmoztam puszikkal, mire édes kacagás hangzott fel. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom hallgatni. Pisze orra édes kis cukiságot adott kerek arcának, szemei értelmesen mégis álmosan csillogtak, szája olyan volt, mint az apjáé. Inkább rá hasonlít, mégsem a zene érdekli őt, hanem a tánc. Akármikor zenét hall, elkezd táncikálni, akár ülve, fekve, vagy állva. Mindenhogy képes rá és nem tudom hogyan.
-Milyen mesét szeretnél nézni? 
-Jégkojszak.-lett egy kicsit éberebb a "mese" szó hallatán
-Melyik része?
-A hajmadik.-mutatta az ujjaival a számot, ami miatt kénytelen voltam nevetni
-Rendben van kismanó.-bólintottam, majd megkeresve a kívánt rajzfilmet el is indítottam, mire álmoskásan bámulta a Tv-t.
Közben fél füllel hallgattam, ahogy Kyle a reggelit készíti a kis krapekoknak, de figyeltem, hogy mikor toppan be Dylan. Nála változó, hogy mikor ébred fel. Valamikor a mese első öt perce után már itt ül, valamikor pedig már rég vége a mesének, mire felébred. Ő neki már világosabb a haja, orra szélesebb és ajka pedig telt. Már most lehet látni, hogy jó fizikumú gyerek, és imádja a küzdősportokat nézni az apjával, de mivel az amerikai fociért is oda van, mindegyik amerikai csapatot fel tudja sorolni. Azt hiszem Dylan inkább rám ütött. Újabb ajtó nyikorgás, és gyorsabb léptek, ami elárulja, hogy a fiam is felébredt, de ő már magától is fel tud már mászni az ágyra, s egy köszönés után ő is nézi a testvérével együtt a filmet. Kyle-nak szólok, hogy kettő adagot csináljon a reggeliből, mert Dylan is csatlakozott a tv-zéshez, így újra nekilátott a folyamatnak. Pár perc múlva már profin húzta be a tálcát, amin a gyerekek reggelije volt és ő is beült közénk. Sokadszorra látjuk már ezt a részt, szinte már a könyökünkből folyik az egész, de miattuk képesek lennénk, akár egy egész életen át is nézni. Eszembe jutott, amikor még arról álmodoztam, hogy milyenek lesznek a gyerekekkel a reggeleim, s amikor megvalósult, valósággal kiugrottam a bőrömből. Amikor egy álomkép valósággá válik, az valami felemelő érzés, olyankor melegség önti el a szívedet. 
Azt hiszem elértem mindent, amit akartam az életben. Boldog párkapcsolat, jó munkakörülmények, gyerekek, s megszabadultam a múltamtól, elértem az álmomat. Igen, lehet később ez valamennyire fel fog borulni, de ha ezeket túléltem, akkor azokat is túlfogom, s akkor már tudni fogom, hogy hogy kell kezelni a helyzetet, mit kell tennem. Úgy gondolom, hogy sok mindent tapasztaltam már, kevés dolog van, ami még váratlan lehet, de bátran állok eléjük. Mert most boldog vagyok, s így sokkal jobban átlátok minden helyzetet, nem csak egy dologra fókuszálok. Mindig reménykedek, s az a Reményszikra ami öt évvel ezelőtt fényt vitt a sötétségbe, pozitívat hozott az életembe, mára már hatalmas lángokkal borítja fénybe egész lényemet. És minden azzal az apró kis szikrával kezdődött.    
Szép hétfő estét kívánok mindenkinek aki idetévedt. Nekem ma egy újabb nagy nap jött el, ugyanis a második történetemet fejeztem be, ami számomra nagy szó. Büszke vagyok magamra ezért, még ha nem is lett olyan jó, mint terveztem. Sok dolgot elrontottam, de ebből tanulok, nem? 
És íme így végződött Kim és Kyle története. Megvalósult az az álomkép, amelyről Kimberly álmodott. Szerintem azért a végére egy szép történet lett belőle. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Holnap jövök még egy meglepivel és igyekszem nem elfelejteni a hosszú nap után. 
Puszi és köszönet:Sheila Mendes  

2016. december 10., szombat

25

Hangos csörrenés, majd egy halk szitok szó, én pedig már fönt is vagyok. Komolyan, a terhesség miatt úgy alszok, mint egy nyúl. Mindenre fölébredek, de olyan fürge, mint voltam már kevésbé vagyok. Felnyögtem, ahogy felültem az ágyban, majd az órára pillantottam. Reggel fél nyolc volt, Kyle ilyenkor szokott menni dolgozni, már csak az a kérdés, hogy mi az istent csinált. Fájó derekamra tettem a kezemet és magamba fojtva egy hangos sziszegést csoszogtam ki  Herceghez, aki a homlokát masszírozta, s némán obszcén szavakat mantrázott. Megtámaszkodtam az ajtófélfán és ásítottam egyet, mire rám pillantott és hozzám sietett. 
-Ennyire hangos volt?-húzta el a száját, miközben kezeit az arcomra simította
-Amúgy is mindenre felébredek szóval ne aggódj.-mosolygok rá
-Ma nem kell sokáig dolgoznom, így csak feküdj vissza aludni és akkor majd csinálok kaját.
-Ekkora hassal már nehezen fogok vissza aludni. Inkább átnézem, hogy minden meg van e ami kell. 
-Annyira nehezen hagylak itthon ilyenkor!-lehel csókot a homlokomra
-Meg leszek. Meg ha mégis történik valami, téged hívlak fel elsőként, rendben?-ígértem meg neki, mint minden reggel
-Rendben. Szia Kicsi!
-A legkevésbé sem vagyok kicsi, de mindegy.-rázom meg a fejemet nevetve és csókolom meg, de mivel így is késésben van, gyorsan megy is én pedig egyedül maradok a csöndes lakásban 
Hát akkor kezdődjön a nap legnehezebb része, az öltözés. A szekrényemhez lépve kitártam azt és kivettem a legkényelmesebb göncöket, s öltözködni kezdtem. Tipikus minden napi öltözék volt ez. Egy fehér póló és egy sötétkék rövidnadrág, de amikor felhúztam a pólómat valamelyik egy akkorát rúgott, hogy meghökkenve néztem a pocakomra, ami oldalt igencsak striás volt. 
-Na ez mégis melyikőtök volt? Melyikőtök képzeli azt, hogy egy focipálya van a méhemben?-vigyorodtam el, majd a konyhába indultam, hogy megigyam a reggeli gyümölcsturmixomat és egyek valamit, közben pedig már hívtak is telefonon. Egyszerűen a múlt hét óta ez megy minden nap, mióta az orvos azt mondta, hogy bármikor beindulhat. Felkelek, Kyle alig akar elmenni, valamelyik gyerek focizni vagy bokszolni kezd a méhemben, aztán amikor elkezdenék reggelizni, akkor hívnak fel, miszerint mikor jönnek és hogy hogy vagyok. És én minden egyes reggel azt mondom, hogy minden oké, már amennyire oké lehet egy ikrekkel terhes nőnél. 
-Jó reggelt Kim. Hogy aludtál?-kérdezi Sophie 
-Ugyanúgy mint minden nap. Hol fönt voltam, hol nem. 
-És semmi fájás nem volt?
-Még mindig csak a derekam fáj, vagyis lehet, hogy már a jósló fájásokat is annak hiszem, de mindegy. Semmi durvább nem volt.
-Úgy húsz perc múlva ott leszek Cathie-vel és Ellie-vel. Addig csak reggelizni engedlek egyedül, szóval semmi mást nem csinálhatsz, értetted?!
-Mindent ugyanúgy csinálok, mint tegnap vagy azelőtt vagy azelőtt. Nem fog változni semmi.
-Oké. Amúgy már meg vannak a nevek?
-Csak az egyiknek. A kislánynak nem tudom még mi lesz.-túrtam a hajamba
-Nem gondolod, hogy egy kicsit igyekezni kéne?
-Ha úgy alakul, akkor ott helyben fogom eldönteni, amikor a kezembe adják. Úgy is az lesz neve, ami én jónak látok.
-Jó van anyuci, csak egy kérdés volt. -kuncog- De akkor hogy fogják hívni a fiúcskát?
-Dylan. Dylan Mason.
-Teen wolf-ot néztél, amikor eldöntötted?
-Hagyjál már Javadd!-nevetem el magam
-Oké vettem a helyzetet.-De most leteszem. Majd még beszélünk. Szia!
-Szia!-nyomom ki, majd kitöltöm magamnak az italomat, de természetesen csöngetnek. Milyen híres lettem ma!
-Pillanat!-kiáltottam, ugyanis mióta ilyen nagy a hasam, azóta nem tudok olyan gyorsan sétálni. 
Lenyomtam a kilincset, majd kitártam az ajtót, ami előtt egy kicsi dobozka volt, piros masnival megkötve, így meg sem próbáltam felvenni mert gyanús volt. De aztán megláttam egy szőke hajkoronát, ami igen csak ismerős volt, végül pedig egy aranyos mosoly is társult hozzá, amiből rájöttem, hogy ez a fickó bizony Carter. Azonnal megöleltem, már amennyire tudtam, ami miatt elnevette magát. Majd én is kiröhögöm, ha ekkora hassal látom és vagy húsz percig tart átöltöznie! Beljebb engedtem miután felvette a dobozt, s becsuktam az ajtót.
-Mi szél hozott erre Chris?
-Már meg sem látogathatom a nem sokára szülő barátomat vagy mi?-kócolja össze, az amúgy is kócos hajamat
-Csak régen láttalak, s ezért kérdeztem. De mit hoztál?-utaltam a dobozra, amit a kérdés után át is nyújtott
-Nézd meg magad!
A masnit leszedtem a fehér dobozról, majd azt is felnyitottam, s két babaruha tárult a szemeim elé. Az egyik erős piros színű volt, s élénk sárga a szegélye az elején egy vasember sisakkal, míg a másik halvány sárga volt és a szegélye világos rózsaszín egy virággal az elején. Kivettem az apró ruhákat a dobozból és még alaposabban megszemléltem a darabokat, végül pedig elérzékenyülve tettem a dobozra a bodyt majd újra megöleltem. Fizimiskámon levakarhatatlan vigyor, szememből mégis folyni kezdenek a sós csöppek. Egyszerűen csak örültem a ruhácskáknak, már sírok. Fránya hormonok!
-Azt hiszem ezt betudhatom a hormonoknak, nem?-nevet fel Carter
-Teljesen!-bólogatok, majd kitörölve a könnyeket a szememből felnézek rá
-Nagyon szépen köszönöm! Hihetetlenül édesek!
-Direkt valami olyat akartam, ami nagyon különbözik egymástól, mint színben, mint mintában. Szerintem sikerült.-dönti oldalra a fejét és szemléli meg újra a bodykat
-Biztosítalak arról, hogy sikerült.
-És amúgy hogy bírod... ezt?-nézett végig rajtam és igazán értékeltem, hogy nem elefántot, bálnát és malacot mondott. Kuncogtam egyet érdekes arckifejezésén, majd válaszoltam a kérdésére, miközben visszamentem a konyhába. Helyet foglalt az egyik széken, közben pedig végignézte, ahogy szenvedve én is leülök. Az már biztos, hogy az ikrekkel való terhesség kész kínzás, vagyis a vége, amikor úgy érzed, hogy mindjárt össze esel. Jó érzés volt legalább, hogy nem a szokásos történt ma, hanem jött egy vendég.
-Hogy vagy Chris?-érdeklődtem felőle
-Emlékszel a lányom anyjára? Thalia-ra?
-Hogyne emlékeznék!
-Valamelyik nap összefutottunk az utcán és megszólítottam. Nem tudom, hogy mi lett vele, vagy az idő múlásával tényleg elásta a csatabárdot, de nem csak visszaköszönt, hanem még ő akart velem beszélgetni. Azt mondta, hogy holnap találkozzunk majd délután ott a vonatállomáson, ahol először találkoztunk, ugyanis Holly osztálykirándulásra megy, így lesz ideje kicsit mással is foglalkozni.
-Ez nagyon jó!-nézem, ahogy a boldogság teljesen átjárja, arcára kiül az a végtelen öröm, ami természetesen átragad rám is
-Furcsa lesz megint vele ülni valahol vagy lenni. Régen volt már, hogy így beszélgettünk.
-Megérdemled Christian. Neked hiányzik a lányod, nekik meg te hiányzol.-fogom meg a kezét és bátorítóan megszorítom, közben a hasamat kezdem el simogatni, ugyanis valamelyik kiskrapek igencsak elemében van.
-Csak reménykedek abban, hogy nem fogok pofára esni.-túr a hajába
-Már miért esnél pofára?
-Lehet, hogy neki ez egy baráti összeröffenés, aztán meg kiderül, hogy van valakije.
-Legyél egy kicsit huncut és hívd fel őt. Beszélgess vele a találkozó előtt, akkor már annyira nem fogsz talán feszengeni.
-Hát megpróbálhatom.-ránt vállat
-Próbáld meg te exkatona, aki fél egy nőtől.-dőlök a széktámlának
-Csipkelődünk kisasszony?-kezd el játszani a szemöldökével, mire nevetni kezdek. Legalább nem csikizni próbál, de a fájdalom csak erősödik, s nem hiszem, hogy a gyerekek együttes erővel szeretnék átszakítani a hasfalamat és ledermedek. Azt hiszem ez nem derékfájás, de nem is rúgás.
-Kim, minden rendben?-érdeklődött óvatosan Chris
-Hát az a helyzet, hogy nem tudom.-nyögöm, majd felállok, mai a világ legnagyobb kínzásával volt egyenlő, de azért elkezdtem a telefonom után kutakodni, ugyanis szólnom kell Kyle-nak. Egyszer csak olyan erővel tört rám a fájdalom, hogy meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában, de szerencsére egy karnyújtásnyira a telefonom
-Hívd Sophie-t.-utasítom fájdalomtól eltorzult hangon, én közben pedig a gyerekeim apját tárcsáztam.
Nyöszörögve vártam, hogy végre megtalálja azt a kibaszott telefont, ugyanis újabb fájás következett, aztán felvette, s kedvesen köszönt, de én csak felnyögtem, ami megrémítette.
-Minden oké Kicsi?-remegett meg a hangom
-Nem. Ez most biztos, hogy nem derékfájás.-sóhajtok, ugyanis megkönnyebbültem, hogy elmúlott a fájdalom
-Sophie úton van?
-Igen, de nem vagyok egyedül. Itt van Carter is, éppen Szófiát hívja.
-Amint tudok én is megyek, rendben?
-Kérlek, ne rúgasd ki magad, oké?
-Igyekszem, de nem könnyű.-morogja, de meghallom Sophie kocsijának hangját, majd hangos ajtócsapódást
-Le kell tennem, mert itt vannak.-sziszegem
-Baszki! Háromnegyed óra múlva biztos találkozunk, nem érdekel mit mondtál.
-Kyle!
-Nincs vita! Te pedig menj!-remegett meg a hangja, majd letette a telefont
Összeszorítottam a szemeimet, és megszorítottam az ajtó kilincsét, majd felnyögtem. Azta rohadt! Mély levegőt vettem, amikor enyhült az érzés, de aztán még jobban megijedtem. Valami meleget éreztem a combomon lecsordulni, én pedig a heves szívdobbanásaim miatt lihegni kezdtem, eluralkodott rajtam a pánik.
-Christian!-üvöltöttem el magam és kontrollálni próbáltam a légzésem
A férfi azonnal betoppant és ledermedve nézett rajtam végig, engem pedig egy újabb fájdalom hullám gyűrt le, és a térdem összerogyott. Mély levegő, nyugodj le Kimberly! Lehunytam a szememet, mert egyszerűen őrjítő volt az érzés, mire a következő pillanatban már Chris karjaiban vagyok Sophie pedig azt kérdezi hol vannak a cuccaim.
-A táska az ágy alatt a papírok pedig az éjjeliszekrényen!-nyöszögöm, miközben Carter elindul velem az autó felé, ahol már a nagynéném nyugodtan vár az autó előtt
-Gyorsan tedd be a kocsiba, majd én ülök mellé!-utasítja és azonnal be is ül a túloldalon, engem pedig engedelmesen berak a járműbe, végül pedig az anyósülésről hátrafordulva figyel engem
-Hol van Ellie?-kérdem, miközben mély levegőt veszem
-Joe-nak nincs első három órája, így be tudtam adni, de te most ne ezzel törődj! Mély levegő.-néz rám és egy nedves törlőkendővel megtörli a fejemet, ami valamikor kiverejtékezett. Néha annyira örülök, hogy a nőknél mindenféle vacak van!
-Szerencsére hozzátok közelebb van a kórház.-morogja Szófia és teljes gázzal megy előre, egyenesen a kórház felé
Mély levegőket veszek, ami annyira nem is egyszerű és amikor elér a kegyetlenség, megszorítom Cathrine kezét, aki csendben tűri, hogy a kezében lehet eltörtem egy-két csontot. Ha lesz bennem majd erő, egészen biztos bocsánatot fogok kérni. Aztán elkezdtek záporozni a gondolatok, miszerint bent van egyáltalán az orvosom, mi lesz akkor, ha lesz valami komplikáció, esetleg az egyik kicsikém nem lesz teljesen egészséges, mire újból bőgni kezdek, de ez nem tűnik fel senkinek, mert mindenki arra koncentrál, hogy az ész nélkül vezető Sophie ne üssön el senkit, ugyanis hajlamos arra, hogy csak egy valamire koncentráljon.

A kórházban feküdve szenvedek, ugyanis már sehogy sem jó, egyszerűen már tényleg csak túl akarok lenni ezen az egészen és végre látni akarom a gyerekeimet. Hajam már egy kócos kontyba van összekötve, immár kórházi ruhában fekszek az NST-n, ami egyszerűen nem akar véget érni, úgy érzem az idő teljesen megfagyott, nem akar haladni, de valamiért mégis csak csöndben tűröm. Aztán az ajtó becsapódik és egy lihegő férfi lép be a szobába, aki hozzám rohanva a kezemért nyúl és a szemembe néz. Ez a tökkelütött mégsem maradt meg a seggén azt hiszem. Apró csókot nyom kézfejemre, s rögtön azután szorítom meg a kézfejét és felnyögök.
-Lassan megyünk a műtőbe.-szedte le rólam a nővér a készülékeket, majd egy "Pár perc múlva jövünk" mondattal kilépett a helyiségből
-Annyira örülnék neki, ha elvenném tőled ezt.
-Szerintem te sokkal jobban szenvednél, mint én most.-nevetek fel erőtlenül
-Nem kizárt.-enged meg egy halvány mosolyt
-Ne aggódj. Minden rendben lesz.-hüvelykujjammal elkezdem cirógatni a kézfejét
-Csak félek. Ez mindennapos, mióta megtudtam, hogy terhes vagy.
-Ígérem, hogy Cassie-vel együtt fogjuk nézni, ahogy te és Dylan együtt fociztok majd.
-Eldöntötted?-lepődik meg
-Úgy érzem ez jó.-félmosoly kerül elnyűtt arcomra, majd emberek jelennek meg
-Készen áll hölgyem?-kérdi egy fekete bőrű harmincas évei végét taposó férfi
-Én már csak a gyerekeimet szeretném a kezembe fogni.-sziszegek
-Akkor ez egy igen.-biztató mosolyt villantott felém, majd az ágyamat megragadva elkezdenek a szobából kitolni, így a kezeink fokozatosan egyre távolabb kerülnek egymástól, végül pedig Kyle a folyosó közepén állva bámul utánam, teljesen megsemmisülve. Ő nem csak fél, retteg és ő mindig is jobban fog félni miattam, mint én magam miatt. Sose volt ez másképp.

Először csak tompa hangok, majd homályos sziluettek, végül tiszta hangok és a félhomályban kirajzolódnak a tárgyak alakjai. Teljes csönd van a szobában, csak én vagyok egyedül, infúzió csöpög mellettem, s minden más jó, amit csak el lehet képzelni. Teljesen kába vagyok, ez egészen biztos. Megpróbálok megmozdulni, de nem tudok, mert az alhasamban lévő dolgok, meggátolnak, így inkább maradok a seggemen, de aztán az ajtó megnyikordul, s egy nővér lép be, gondolom ellenőrzés.
-Egész jól néz ki.-közli, de bennem csak egy kérdés kong
-A gyerekeim?-morgom
-Teljesen egészségesek. Gyönyörű babák.-pillant rám egy tizedmásodpercre
-Mikor láthatom őket?
-Azt hiszem pár másodperc múlva.-biccent az ajtó felé, én pedig erőtlenül oda kapom a tekintetemet és akkor hozták be a két aprócska kis testet
A fiamat egy tipikus baba kék ruhába öltöztették, míg a lányomat sárgába, mindkettejük arca enyhén ráncos, s míg a fiam éberen mérte fel az új környezetet, Cassie békésen szuszogott. Éreztem, hogy az a mérhetetlen boldogság végigárad bennem, s a szemeimet el lepték a könnyek. Széles vigyor került az arcomra és már nyúltam értük, nem érdekelt az, hogy fájni kezdenek a sebeim, sőt szinte észre se vettem, mert csak őket akartam magamhoz közel tudni, semmi más nem számított. Végre karjaimba tarthattam őket és kicsordultak az első könnycseppjeim. Olyan szépek, olyanok akár az angyalok. Homlokukra nyomtam egy puszit és lenyeltem a könnyeimet, ugyanis eléggé rondán nézzek ki, nem akarom, hogy még a szemeim is vörösek legyenek.
-Szia!-suttogva lép mellém Kyle, arcáról azonnal le lehet olvasni, hogy büszke és boldog
-Helo.-szipogom
-Én megmondtam, hogy a gyerekeink gyönyörűek lesznek.
-Mióta hazajöttünk, azóta ezt hajtogattad.
-És most majd hallgathatod a többiektől is.-kacsint rám
-Olyanok, mint két kis angyal.
-A mi kis angyalaink
-Üdvözöllek titeket a nagyvilágban Dylan és Cassie.-mosolyodok el és az apjukra nézek, aki csókkal ajándékoz meg.

Sziasztok! Íme az utolsó rész, ami eléggé tömény lett tartalom szempontjából.
Remélem ez nem volt gond. Azt szeretném kérdezni tőletek, hogy nektek hogy tetszett?
Mármint a történet. Voltak kedvenc jeleneteitek, események? Nektek mennyire voltak
szimpatikusak a karakterek? Volt valami ami nem tetszett nektek?
Én még jövök ma vagy holnap az Epilógussal, s utána vár még titeket egy meglepetés. ;)
Puszi:Sheila Mendes  

2016. december 2., péntek

24

-És még azt mondtad, hogy én fogok előbb kijutni ebből a koszfészekből.-nézte, ahogy a táskámba pakolom a cuccaimat
-Szerinted tudtam, hogy ez lesz?-mosolygok rá, de ő inkább a földet bámulta
-Mi a baj?-lépek hozzá
-Amerikába leszel, gyerekeid lesznek. Ilyen happy end-et eddig csak a filmekben láttam.
-Te irigy vagy?-kerekednek el a szemeim
-Ritka az ilyen szerencsés ember. Ilyen szar élet után, mégis voltak olyanok, akik tűzbe tennék érted a kezüket, megtalált a szerelem is, aki ráadásul úgy néz ki, mintha egy újság címlapjáról lépett volna ki és még várandós is vagy. Nem akarsz megsajnálni és nekem adni egy kis szerencsét?
-Jövőre ilyenkor már rég szabad leszel és megpróbálhatod újra. Csak akkor próbáld uralni az indulataidat és akkor nem fogsz megint ide kerülni.-kuncogok, ami miatt ő is elmosolyodik
-Nem szándékozom, elhiheted. 
-De majd fel foglak hívni többször is, s majd utána is tartjuk a kapcsolatot. Csak kérlek, ne ríkass meg.-ölelem meg őt
Csöndben álltunk a cellában, és hosszan öleltük egymást, mert tudtuk, hogy ez lesz az utolsó, ugyanis legközelebb már maximum csak jövőre találkozunk. Bűntudatom van, amiért itt hagyom őt, de nem maradhatok. Kyle miatt és a babák miatt. Éreztem, hogy valami a vállamra cseppen, így még szorosabban vontam magamhoz rázkódó testét, s hangot adott fájdalmának. Összeszorítottam szemeimet és a számat is csíkká préseltem, de erősnek kellett maradnom. Rajtam kívül nincs itt senkije, teljesen egyedül fog maradni. Mély levegőt vettem, s hátát kezdtem el simogatni, közben pedig rájöttem, hogy ez alatt a pár hónap alatt egy újabb ember szeretetét vívtam ki, akit történetesen már a nővéremnek tekintek, ugyanis Maja huszonhárom éves és ezért is furcsa számomra a mostani szituáció. Nekem kéne bőgnöm és nem neki. 
-Miután kijutok innen, úgy is el kell mennem. Itt már senki nem tűrne meg maga mellett egy olyan nőt, aki börtönben volt.
-Áruld már el nekem, hogy akkor a nagynénémék miért tűrnek meg maguk mellett?
-Mert az amerikaiak elfogadóbbak azért. 
-Ahogy gondolod.-húzódok el tőle és letörlöm az arcáról a könnyeket
-Ugye tudod, hogy már a nővéremként tekintek rád?
-Kölcsönös hugica.-ad egy barackot, mire felkacagok
-Kim. Mennünk kell.-áll meg Kati az ajtóban
Elhúztam a számat és a vállamra kaptam a táskámat és végig néztem a cellámon. Hát még sem kell életem végéig ezeket az ócska falakat bámulnom. Még egy ölelést adtam Majának, majd mielőtt már én bőgtem volna el magamat elhagytam a helyiséget és elindultam a kijárat felé Katival a nyomomban. Sosem gondoltam volna, hogy barátokat fogok szerezni a börtönben, de mégis megtörtént. Kilöktem a bejárati ajtót és a napsütésbe kilépve szívtam magamba a D-vitamint. A napsugarak simogatták fakó bőrömet, ami kellemes érzés volt, de mégis elszorította valami a szívemet és ez pedig a félelem volt. Mi lesz velem kint a nagyvilágba? Mi fog történni velem? Hiszen már nem vagyok bérgyilkos, teljesen más lesz az életem. Tudok én úgy élni hogy ez a "munka" már nem része az életemnek? Tudok végleg csakis az iskolával foglalkozni? Vagyis nem fogok iskolába járni, hanem magántanuló leszek a terhességem miatt, de na. Képes leszek teljes erőbedobással a tanulásra koncentrálni és a családomra? Muszáj lesz. Hátra fordultam Kati felé, aki halvány vigyorra az arcán figyelt engem, de én váratlanul egy maci öleléssel ajándékoztam őt, mire teljesen lefagyott. Gondolom nem sűrűn tesznek ilyet a távozó rabok, azok inkább azonnal elmenekülnek. Beszívtam kellemes illatát, majd egy viszlát után Kyle-hoz futottam, aki egy puszival üdvözölt és kinyitotta nekem az ajtót, én pedig azonnal be is szálltam. Egyrészt azért lettem hirtelen ilyen sietős, nehogy megszűnjön ez az álom, másrészt pedig már találkozni akarok Ellie-vel. Mekkora lehet már a lány te jó isten! Emlékszem amikor még kíváncsian nézett engem és édesanyját a kórházban pár órával a születése után, én pedig annyit fotót készítettem róla, hogy elég lenne egy egész album kitöltéséhez. 
-Készen állsz Kicsi?-fordult felém, én pedig csak bólintottam, de mielőtt beindította volna a járművet a pólója nyakánál fogva húztam magamhoz és rátapadtam az ajkaira. Először meglepődött, de aztán az arcomra simította a kezét és viszonozta csókomat.
-Hiányzott ez a hevességed.-motyogta
-Lesz még vele tapasztalatod, nyugodj meg.-kacsintok rá, majd hagyom, hogy végre beindítsa a gépjárművet. 

Becsaptam a kocsi ajtaját és végig néztem az emeletes épületen, ahol Sophie lakott. Ennél magasabb lépcsőházat nem tudott volna találni a drága? Próbáltam lenyelni a gombócot a torkomból, de ez a hadművelet sikertelennek bizonyult, így felhagytam a próbálkozással és Hercegre néztem, de ő csak lazán levette rólam a táskámat és az ő vállára rakta át, majd félmosollyal az arcán pillantott le rám. Még mindig nehéz felfogni, hogy ez a srác itt van velem és nem érdekli az, hogy engem mégis honnan hozott ki. Egyszerűen nem értem a fickót. Megfogtam a kezét és elindultunk egyenesen az épület felé, aminek ajtaján most rontott ki Szófia és nem, nem lassított a tempón, sőt tartotta is, s a nyakamba ugrott. A lendülettől hátra kellett lépnem párat, hogy újra visszanyerjem az egyensúlyomat, mert a fejemet nem szeretném beverni és legkevésbé sem szeretném ha valami baja esne a kicsikéimnek. Átkaroltam a leányzót és elvigyorodtam. Ennyire még senki sem akart megölelni. Cseresznye illatú haja, őt jellemezte, mert olyan kis vidám volt, és mosolygós, akár a cseresznye, amikor rá süt a nap. Szép piros lesz tőle és édes, kiló számra ennél belőle, csakhogy továbbra is érezd azt a boldogságot, amit ez a gyümölcs okoz neked. Ő volt az a dilinyós cseresznye, akit én csak a legjobb barátomnak mondok és a testvéremnek, név szerint Szófia Reece. 
-Annyira örülök, hogy itt vagy.-húzódik el tőlem
-Én még mennyire.
-De siessünk, mert Cathie-ék is már nagyon várnak!
-Hééé! Várjatok már meg!-kiállt utánunk Kyle, maikor már csak arra lesz figyelmes, hogy már bőven a hátunkat látja
Nevetve állok meg a lift előtt és nézem, ahogy toporzékolva várja Sophie a liftet, miszerint a süti oda fog égni, s amikor kinyílik a lift, már be is húz, de amikor Kyle beér, addigra az ajtó már félig be van csukva, és a hajába túrva indul meg a lépcső irányába és mi a hatodikra megyünk. Ha lesz olyan okos, akkor sprintelve megy két emeletet és megnyomja a lift hívó gombját, ha nem, akkor Szófia lakásán egy litert fog meginni egy huzamba, majd elterül, de nagyon úgy néz ki, hogy Herceg nem olyan okos, mint gondoltam. Megdörzsöltem a halántékomat, miközben az idiótaságán röhögtem, s megállt a lift, majd kinyílt az ajtó és Kyle lépései alapján már igencsak kifáradt. Intek Sop-nak, hogy menjen csak be, én itt megvárom ezt a kis hülyét. A falnak támaszkodtam és figyeltem, hogy mégis mikor ér föl, közben pedig hallgattam, hogy léptei melyik emeleten lassul és amikor megtette az utolsó lépcsőt fogta magát, letérdelt, majd eldőlt. Nevetve sétáltam hozzá és leguggoltam elé, figyelmesen nézve, hogy a mellkasa milyen gyorsan emelkedik, majd amikor a légzése kicsit helyre állt, az állánál fogva felemeltem a fejét és egy puszit nyomtam a homlokára.
-Tényleg? Csak egy puszi?-hördül fel
-Majd ha felkelsz, akkor kapsz többet.-kacsintottam rá, majd felálltam
-Kegyetlen vagy. 
-Gyerünk már.-forgatom meg a szemeimet
Megtámaszkodott a kezein, majd felnyomta magát, majd lassan a talpára állt és most ő csókolt meg hevesen. Kezemet a tarkójára csúsztattam és köröket kezdtem el rajzolni, majd a hajába túrtam, aminek jobban örült, ugyanis felmordult. Derekam köré csavarta karjait, majd a falnak dőlt háttal és úgy élvezte a saját maga általi kierőszakolt jutalmát, amit kifejezetten élveztem én is. 
-Gyertek már be.-kiállt a lakásból ki Cathie, mire felkuncogok és elhúzódok tőle
-Hiányolnak.
-Este nem menekülsz.-búgta a fülembe, majd kezemet megfogva léptünk be a lakásba
A konyhába belépve ott találtuk a többieket, akik már szorgosan tömték magukat süteménnyel, minket meg sem várva, így fogtam a tálcát és elvettem, mire mindannyian felhördültek, de én boldogan leültem a kanapéra és falni kezdtem a csokis mennyországot, mire Kyle is lehuppant mellém és együtt ettük, miközben élveztem, azt, ahogy a szemünkkel csatát vívunk a lassan közeledő társasággal, végül pedig nagy kegyesen nekik adtuk az utolsó hármat, ők pedig el is vették, de én még mindig feléjük tartottam a tálcát, mire Joe kivette a kezemből és a konyhapultra tette, majd újra visszatért de ezúttal le is ült.  
-Szóval ugye nem csak én érzem azt, hogy egy komoly beszélgetés fog következni?-támaszkodott meg a térdein és nézett rajtunk végig, én pedig feszülten bólintottam
-Joe. Szegény még csak most jött ki a börtönből, ne terheljük le ezzel.-sóhajt Cathie
-Essünk túl rajta.-sóhajtok
-Szóval terhes vagy. Egészen biztos ez Kim?
-Egészen biztos. Láttam a képet.-válaszolt helyettem kicsit ingerülten Herceg
-És akkor hogyan gondolod tovább? Addig értjük mi is, hogy magántanuló akarsz lenni, s hogy ki is tudod fizetni, de azután?
-Az biztos, hogy nincs szó adoptálásról sem elvetésről. Fel akarom őket nevelni. És még van egy kis megtakarított pénzem, ami jól jöhet az elinduláshoz. Miután leérettségiztem, én úgy tervezem, hogy albérletbe költözök, elkezdem beszerezni a fontos dolgokat és hasonlók. 
-Nem mész te egyedül sehova.-karolja át a vállam Kyle
-És te ezt hogy gondolod fiam? Hasonlóképpen, mint Kim?
-Úgy lesz, ahogy ő akarja. De akkor én is bevállalok délutáni munkát, hogy könnyítsek még a helyzeten. 
-Én meg végleg kiköltözök, s szintén tudok segíteni nekik. Anyukáméknál is ez volt a helyzet a bátyámnál, s mesélték, hogy milyen nehéz volt nekik, így ha engeditek segítek. 
-Én meg addigra már eléggé gyakorlott leszek, hogy segíteni tudjak mindenbe.-mosolyog rám Cathrine
-Ugye avval is tisztában vagy, hogy ikrekkel előbb beindulhat a szülés?
-Már tizenhárom éves koromban tudtam mi hogy van. Nem kell megint elmesélni.-horkanok fel
-Szóval te már elméletileg szülésznő vagy?-hökken meg Sohpie
-Mondhatjuk az is.-rántok vállat
-Te brutális vagy!-kezd el nevetni
Hirtelen baba sírás rázza fel a házat, mire egymásra nézünk. Felkelt a baba. A kis szoba felé nézek, ahonnan a hangok jönnek, én pedig felállok, mire Joe felmordul. Hát most apuci lecsúszott a lehetőségről. Benyitottam a sötét szobába és a kinyitott ágyhoz lépdeltem, ahol a síró Ellie feküdt. Leültem mellé és elkezdtem az arcát simogatni, mire kicsit halkított a hangján, de még mindig nem hagyta abba, így inkább felemeltem a kisdedet és csitítani kezdtem. Hogy megnőtt ez a lány! Kinyitotta szemét, így kifolyt egy krokodil könny, amit azonnal letöröltem, aztán bejött Cathie, hogy megnézze mi a helyzet. 
-Szerintem éhes.
-Valószínűleg. Annyit eszik mint a bátyja.-kuncog
-Ezt hallottam!-kiált egyet, mire megrázom a fejemet
-Pedig ő is beismerte már egyszer.-vette át a lányát
-Milyen baba?-érdeklődtem
-Kicsit hisztis. Vannak olyan éjszakák, amikor másfél órát alszik és háromnegyedet nem. Na akkor kicsit ki szoktam lenni.
-Én voltam ilyen, nem?
-Nekem azt mesélték a szüleim, hogy apád volt ilyen, te inkább hasfájós voltál, rossz alvó sose. 
-Az most se vagyok.
-Élvezd ki, amíg lehet. Én egy gyerekkel alig alszok valamit, te kettővel, hogy fogsz?
-Megoldom. 
-Hát sok sikert. De ha most nem haragszol, megetetném a haspókot.
-Oké.-néztem Ellie arcára, majd kiléptem a szobából, viszont a nappaliba már csak Kyle ült 
-A többiek?
-Apa lefeküdt aludni, mert még mindig nem szokta meg azt, hogy itt hat órával több van, mint otthon. Sop pedig leugrott a boltba, mert nem vett fagyasztott sült krumplit a vacsorához.
-Milyen háziasszony lett.
-Szerintem csak örül, hogy nem egyedül van ebben a hatalmas lakásban.
-Annyira szép baba.-döntöttem a fejemet a vállára
-Tényleg annyit eszik, mint én?-teszi fel a kérdést
-Lehet még meg is fogja dönteni a rekordodat.-puszilom meg az arcát
-Azt soha nem fogja. Azért nem engedek meg neki mindent.-horkan fel
-Ugyan már. Te is tudod, hogy az lehetetlen.
-Ha azt mondod, hogy Ellie szép baba, akkor szerinted a mijeink milyenek lesznek?
-Az enyémek természetesen számomra még szebbek lesznek.
-Szerintem meg egyértelműen! Te gyönyörű vagy, én pedig olyan vagyok, mint, aki most lépett ki egy címlap fotózásról.
-De egoista vagy!-csapok a vállára
-Ezt most úgy mondod, mintha te nem ezt gondolnád.-nyelvével húz egy csíkot a nyakamon és a fogai közé véve a bőrt, meghúzza azt, majd el kezdi szívni
-Ne itt!-nyögöm ki
-Imádok az idegeiden táncolni.-kuncog
-Én is a tiéiden.-kacsintok rá, majd pillangó puszit nyomok az orrára

Sziasztok!
Na, most aztán haragszok magamra! Megígértem a részt és nem akkor hoztam,
amikor kellett volna. Pedig azért ha ígér az ember valamit, be is kéne tartania,
nem? De legalább meghoztam. Nektek hogy tetszett a rész? Remélem azért jó lett, ugyanis ez az utolsó előtti rész. Igen, jól olvastad te, aki a monitor előtt ülsz. Utolsó előtti rész.
Csak nekem nehéz felfogni? :D
De én ennyi lettem volna mára, de lassan másik blogomnál, ott hamarosan új rész, szóval ha érdekel, akkor kukkants át oda is. :)
Puszi:Sheila Mendes   

2016. november 28., hétfő

23

Ott álltunk egymásba fonódva, arcom a vállába fúrtam, ő pedig a nyakamba, éreztem szívének dobbanását, éreztem és hallottam szuszogását, illata erőteljesen körbelengte őt. Két és fél hónap után végre újra érzem őt. Ha lett volna valamilyen időmegfagyasztó képességem, azt hiszem most boldogan használtam volna, csakhogy a végtelenségig öleljem Herceget, hogy ne kelljen elengednem többet ilyen hosszú időre. Nem is értem, hogy eddig hogy bírtam ki nélküle, hogy miért nem hívtam fel, miért vártam, hogy ő keressen. Lehet hogy ő is pont arra várt. Istenem mekkora egy balfék vagyok! Apró pillangópuszikat érzek meg a nyakamon, mire elvigyorodom és felkuncogok, de könnyeim még mindig folynak, még ha nem is úgy, ahogy egy perccel ez előtt. Letöröltem az arcomról a nedűt és meglóbáltam a lábamat jelezve, hogy tegyen le a földre, de ő nem is reagált a tettemre egyszerűen csak állt és ölelt, de aztán az egyik kezét a fenekem alá tette és úgy tartott, én pedig minden mindegy alapon köré fontam a lábaimat is.
-Ne is álmodj arról, hogy elengedlek.-búgja-Soha többet a büdös életben el nem foglak engedni.
-Hiányoztál Herceg!
-Te is nekem Kicsi!-húzza el a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni
A világ megszűnt körülöttem, csak a barna szemei voltak számomra, amikben boldogan vesztem el. Olyan érzésem volt, mintha beszippantott volna a fekete lyuk, ami most történetesen az ő íriszei voltak, és én egyáltalán nem bántam azt, hogy beszippantott. Azt akartam, hogy örökre velem maradjon. Még akkor is, ha erre nincs sok esély. Kezeimet arcára simítom, majd ajkaimat kiéhezve az övére nyomom, lassú és érzelmes csókra hívva őt. Ebben próbáltam elmondani neki, hogy hogy érzek, hogy fájt elhagynom, hogy most boldog vagyok, hogy félek és hogy sajnálom. 
-Sajnálom.-súgom-Sajnálok mindent. Sajnálom amiért hazudtam neked, sajnálom amiért látnod kellett azt amit műveltem azzal a férfival, sajnálom hogy fájdalmat okoztam, sajnálom, hogy egyszerűen nem tudom veled teljesen elfelejtetni ezt az egészet, amit miattam éreztél. 
-Én meg azt sajnálom, hogy nem hallgattalak meg és elküldtelek. 
-Mindenki ezt tette volna.-mosolygok rá, majd mutatóujjammal végigsimítok ajka vonalán
-De térjünk vissza arra a bejelentésre, ahogy fogadtál. Mégis mi az hogy ikreket vársz?-tesz le végre a földre
-Hát öhm... Sok mindenről tudnod kell és ezt nem egy börtönbe szeretném veled megbeszélni, mert így is tovább maradtál mint eddig bárki nálam.
-Ezzel tudnék vitatkozni, de csak azután, hogy elmondtál mindent! Nem érdekel, hogy hol vagyunk, meg hogy miről kell tudnom, csak mondjad.
-Akkor ülj le. Hosszú lesz.-foglalok helyet és a hátamat a falnak támasztom
Ő is leül mellém kíváncsian várva, hogy miről fogok neki beszélni, így hát belekezdtem a mondanivalómba, onnan kezdve, hogy elküldött otthonról. Elmeséltem neki, hogy mi volt Heather-rel, így megtudta, hogy az anyja él és virul, nem halott, hogy ő is szenvedett, akárcsak én, sőt talán többet is. Beszámoltam arról, hogy hogy követtem abban a három napban, hogy olyan voltam akkor, mint egy második árnyék, aztán jött az, hogy ide jöttem Magyarországra. 
-Bementem a budapesti rendőrségre és feladtam magamat, hogy nem kell tovább keresniük. Kérdéseket tett fel arról aki kiképzett, akit azóta meg is találtak és letartóztattak. Én pedig már másnap ide kerültem. Teljesen össze voltam törve, egyedül voltam, szinte olyan voltam, mint egy hulla. Állandóan sírtam, de amikor Majával összekerültem enyhült ez az egész, mert neki beszámolhattam arról, hogy mi nyomja a szívemet és ő megértett. Azóta összekaptam magamat, nem történt semmi, míg végül érdekes dolgok kezdtek maguk alá gyűrni. Fáradékonyság, éhség, éles szaglás, ami nem mindig jött jól. Úgy voltam vele, hogy biztos elkaptam valamit, aztán nem törődtem vele, míg végül ez feltűnt Majának és Katinak is. Megcsináltattak velem egy tesztet, s pozitív lett, aztán kiderült, hogy én soha nem is voltam meddő. Anyád rávette az orvost, hogy hazudjon nekem, de aztán megtörtént és ez lett belőle. Először úgy volt, hogy egyedül van, de kiderült, hogy ketten. Ketten vannak. Ikrekkel vagyok terhes Kyle és te vagy az apjuk.
Csendben ültünk a folyosón, s vártam a reakciójára, de egyszerűen csak tördelte az ujjait és előre bámult. Túl sok volt neki az információ, egyszerre zúdítottam rá mindent, amit talán nem kellett volna így elkezdtem ajkamat rágcsálni. Mi van, ha megint hazugnak nevez? És akkor ha nem bízik bennem? Mondjuk lenne rá oka, hazudtam neki. Sokszor. Felhúztam a térdeimet, államat rátámasztottam és adtam neki időt hogy átgondolja, felfogja a hallottakat. Hisz' most tudta meg, hogy az anyja él, kiderült, hogy én soha nem voltam meddő, még pedig olyannyira nem voltam soha, hogy most két kis élet fejlődik bennem, akik történetesen az én és az ő gyerekei. Nekem is hihetetlenül sok lenne. Percek teltek el, de még mindig egy szót sem szólt és én továbbra is vártam, vártam addig ameddig csak kellett, mert ha eddig tudtam várni a találkozásra, akkor pár mondatra is tudok várni. Rá és a vele kapcsolatos dolgokra mindig fogok tudni várni, akármennyit is kell. Figyeltem, ahogy abbahagyja az ujjai tördelését, és mély levegőket vesz, arca továbbra is kifejezéstelen, szemét nem látom, egyszerűen semmit sem tudok arról, hogy mi járhat a fejében, ami kifejezetten idegesítő, de nyugodt maradok. Nyugodtnak kell maradjak, ugyanis neki most arra van szüksége. Hogy legyen a támaszpontja, még akkor is, ha az én vagyok és nem éppen a legbarátságosabb helyen tengetem a mindennapjaimat.
-És hogy tervezed? 
-Mégis mit?-kérdezek vissza értetlenül
-Ezt az egészet. Hogy akarod eltartani őket, ha nincs végzettséged?
-Kyle. Az a legnagyobb gond, hogy itt sínylődöm a börtönben jó pár évig, és nem azt akarom, hogy egy börtönben szüljek meg. Egyelőre ez a legnagyobb problémám. 
-Az el van intézve.
-Tessék?-hülök le
-Kifizettük az óvadékot. Apa nem költötte el a pénzt, amit adtál, abból fizette ki. 
-De mégis miért? Azt hittem hogy ezek után meggyűlöl és annak fog gondolni ami voltam. 
-Valakivel találkozott az egyik nap munka után. Azt mondta beszélt rólad, s hogy te nem vagy olyan, amilyennek mutattad magad. Hogy te jó ember vagy, aki eltévedt, csak egy kis támogatásra van szükséged, ahhoz hogy ismét megtaláld az utat. Sokáig utána magába volt burkolózva, aztán ő hozta fel az ötletet, miszerint hozzunk ki innen. 
-Nem érdemellek meg titeket. Kicsit sem.-kezdték el marni a szemeimet újból a könnyek
-Senkit sem érdemlek meg. Még a babákat sem. Azok után amiket tettem... Egyszerűen nem!
-Kicsi! Ne csináld ezt!-húzott az ölébe
-Kyle ne. Ajándék voltál az életembe és a babák is azok, de nem érdemlem meg az ajándékokat. Ilyen szép ajándékot nem érdemlek meg. 
-És ha én azt akarom hogy fogadd el, hogy szeretünk? Hidd el, hogy jó ember vagy, aki rossz emberek miatt és a félelem miatt olyanokat tett, amiket nem akart. Mert te ez vagy. Egy eltévedt bárányka, aki a kiutat keresi a sötét erdőből és egyre közelebb kerül a fényes tisztásra, a családjához, de ő azért tartja vissza magát, mert egy rossz döntés miatt elszökött onnan, de a többiek nagyon aggódnak érte és várják haza. Mi is aggódunk érted és várunk haza.
-Én attól félek, hogy miattam megint bajba kerültök. 
-Az nem kizárt.-nevet fel, amin én mosolygok
-De otthon vagy. Velünk.
Ezúttal most én maradtam csöndbe. Tényleg én tartom magamat vissza a boldogságtól, egyszerűen én nem engedem meg ezt, mások pedig szenvednek. Énmiattam. Egyszerűen csak meg kéne próbálnom és elfogadnom, hogy igen. Én is lehet boldog, nekem is lehet családom, és kitudok mászni véglegesen a sötét múltból belépni a fényes jövőbe. Már csak el kell hitetnem magammal, hogy képes vagyok rá és ha a többiek megtudtak nekem bocsátani, én is képes vagyok rá. Egyszerűen le kell zárnom a múltat, a kulcsot eldugni, és elfogadni, hogy igen, én öltem, igen én pénzért csináltam. De ennek hála meg tudom védeni a szeretteimet bárkitől, aki ártani próbál nekik. Mégis van jó ebben az egészben. Valamiben mindig van jó. Csak máshogy kell az egészre gondolni. És nekem máshogy kell rá gondolnom. 
-Ha tényleg szabad, akkor hazamegyek. Hazamegyek veletek.
Arcán mosoly jelenik meg és egy nagy cuppanós puszit nyom az arcomra, ami miatt nevetni kezdek, ujjait összefűzi az enyéimmel és csak szüntelenül vigyorog, amitől kisfiús kinézete lesz, ezáltal hihetetlenül aranyos. Egy embert sem láttam még így örülni egy olyan kijelentésen, amit én mondtam ki. És ez jó érzés. 
-Szóval duplán leszek apuka?
-Duplán. De ha nem gond, egyedül fogsz iskolába járni, mert én ugyan nem leszek célpont.-rázom meg a fejemet
-Ha neked jó.-ránt vállat és átkarolva feláll a földről
-Herceg?
-Mi az?
-Szeretlek. 
-Én is szeretlek Kicsi!-lehel csókot ajkaimra
-Itt van az én kedvenc gerlepárom.-jelenik meg Cathie arcán felhőtlen vigyorral
-Szia Cathie!-ölelem meg őt szorosan
-Jól hallottam a beszélgetést? Most te vagy terhes?-súgja, mire ledermedek
-Mennyit hallottál?-húzom el a számat
-Az viszont titok Kim.-kacsint rám, én pedig megdörzsölöm az arcom
-Helo Kim!-int nekem kedvesen Joe, amit viszonzok is, de utána akár egy medve, csontropogtató ölelésben részesít, ami kifejezetten meglepett
-Joe! Engedd el szegény!-forgatja meg a szemét a nagynéném
-Azonnal is parancsnok!
-Hogy micsoda?!-"háborodik" fel Cathrine és a vállára csap
Kuncogva nézem ahogy szívják egymás vérét, közben pedig a fejemet Kyle vállára hajtom, aki mögém áll és kezét az alhasamra simítja, közben pedig puszit nyom a nyakamra. Igazán úgy éreztem magam, mintha egy kibaszott filmben lennék, ugyanis olyan boldog jelenet volt ez az egész, mintha azt onnan vágták volna ki. Mégis milyen család egyesül újra egy női börtön egyik kihalt folyosóján? Hát az enyém ezt is átélte. És én szeretem ezt az idétlen családot.        

Ahoy! :D
Huszonharmadik rész, én pedig egyenesen kivagyok. De ez mellékes.
Hát mit ne mondjak, ez a rész igencsak gyér lett, olyan semmit mondó, de
muszáj volt megírnom, mert ez is része a történetnek, csak hát
ez egy eléggé unalmas rész, de azért remélem a rész eleje legalább tetszett nektek :D
Holnap jön az új rész, ugyanis annyira belelendültem az írásba, hogy már meg vannak a
következők. És mit ne mondjak. Nehéz volt megírni őket. :c
Puszi mindenkinek:Sheila Mendes 

2016. november 21., hétfő

22

Kezemet a szám elé kaptam és néma zokogásba kezdtem, utat engedve örömkönnyeimnek, egyszerűen néztem azt a két kicsi babszemet, amik hirtelen annyi erőt adott nekem, annyi motivációt a jövőre nézve, hogy hihetetlen. Egyszerűen még csak most láttam őket így először, de már őket helyezem előbbre bármi másnál, de azért félelem is él bennem. Ketten vannak, nagyobb felelősség, én még mindig tizennyolc vagyok, semmi végezettségem nincs és még börtönbe is vagyok. Jézusom! 
-Ez hihetetlen!-motyogja Kati
-Állapotos vagyok. Ikrekkel.-nézek rá, ő pedig megszorítja a kezeimet, közben pedig a monitort bámulja
-Mennyi időt kell ülnöd?-kérdezi az orvos
-Túl sokat, ahhoz, hogy a gyerekeit időben vissza tudja majd szerezni.
-Akkor az óvadékot sem egy olcsó mulatság.-húzza el a száját
-Ezért félek. Hogy mi lesz velük, miután megszületnek?
-Ha kell én addig befogadom őket. Nekem van jogom kihozni téged, így majd találkozhatsz a gyerekeiddel.
-De akkor is jobb lenne, ha szabad lenne.
-Beszélek majd a vezetőséggel.
-Te is jól tudod, hogy addig nem engednek majd ki, amíg ki nem fizetik az óvadékot!-szólalok meg
-Akkor megoldjuk.-áll fel a székről
-És mi van Kyle-ékkal?-hajtom le a fejem-Ő az apa, neki van joga őket felnevelni.
-Van, de mégis, hogy akarod, hogy hozzá kerüljenek? Mégis hogy vigyék át ezt a két csöppséget Amerikába?
-Fogalmam sincs.
-Jobb lenne, ha felhívnád.
-Előbb Sophie-t. Utána mindenki mást.
-Ugyan ezt mondtad Heather-nél és azóta sem akartad felhívni a fiút.
-Szerintem akkor menjetek minél előbb vissza és akkor ott döntsétek el, mert már így is eléggé sokat volt kint a lány.-biccent az orvos felém, majd egyetértve hagyjuk el a rendelőt és indulunk vissza a börtön felé, teljes csöndbe burkolózva.
Kezemet a vizsgálat óta nem vettem el a hasamtól, egyszerűen úgy érzem, hogy így megvédhetem őket mindentől, holott ők védenek meg engem, ők adnak életerőt, miattuk mosolygok, ami nagy szó, tekintve, hogy két és fél hónap alatt alig beszéltem valamit és minden éjjel sírtam. Éreztem, hogy vége a rossznak, vége a sötétségnek, egyszerűen most boldog voltam, olyannyira, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jövőt szánok a gyerekeimnek, hogy talán egyszer még összefutunk Kyle-lal, hogy találkozok Elli-vel, hogy minden jóra fordul, egyszerűen a remény eléggé világít ahhoz, hogy félhomályt teremtsen a sötétségbe, de aztán eszembe jut az a személy, aki meggyújtotta ezt a szikrát, mire az orromhoz emelem a felsőt és beszívom annak az illatát és lepörgetem a szemeim előtt az együtt töltött perceket, felidézem az érintését, a hangját, a csókját, a mosolyát, az ölelését. Szinte érzem, ahogy megölel, amitől hiányérzet támad a mellkasomba újra, akárcsak ma éjjel. Kitörlöm a nedűt a szememből, majd nézem a tájat, de aztán feltűnik a börtön hatalmas kerítései, amitől sóhajtok egyet és újra fogágban érzem magam. A földet nézve szállok ki a járműből, mégis mosolygok, mert elképzelem, ahogy a gyermekeim a földön fekve játszanak egymással akárcsak én régen apuval, ahogy majd gyereknevetés tölti be a lakást. Beléptem az épületbe, de amikor meg akartam köszönni Katinak, ő már nem is mellettem volt, hanem az egyik mellékfolyosón sétál, majd idegesen lökött be egy ajtót, én pedig ajkat rágcsálva mentem a cellák felé, ahol vissza öltöztem a rabruhámba és lefeküdtem az ágyamra, közben pedig különböző álomképeken elmélkedtem, sok mindent elképzeltem, ahogy játszok velük, dédelgetem őket, mesét olvasok nekik, esetleg nézünk és a fejemben újra lejátszódott az a jelenet, ahogy ott fekszünk az ágyon Kyle-lal, majd egyszer csak betoppan az egyik gyermek és a kakaóját, meg a meséjét követeli, majd bemászik mellém, amíg az apja elkészíti neki, én addig az ölembe húzom és együtt nézzük, aztán becsörtet a másik és, mire én Kyle-nak szólók, hogy mindenből a kettőt, amit nevetve ugyan, de megcsinál, aztán együtt nézzük tovább a gyerekek kedvencét. Olyan meseszerű, mégis lehet hogy meg fog valósulni. Lehunytam a szemeimet, s az oldalamra fordultam és úgy vettem fel a magzatpózt, aminek az lett az ára, hogy rögtön el is aludtam.

-Nagy lány. Ébredj.-kezdte el valaki rázogatni a vállam, én pedig nyöszörögve dörzsöltem meg a szemeimet és ültem fel az ágyon, de teljesen kiment a fejemből, hogy fölöttem is van egy ágy, így rendesen be is vertem a fejemet, mire felszisszentem, de az illető aki felébresztett, az csak kuncogott rajtam 
-Majd én is odabaszom a fejedet, aztán majd meglátjuk ki lesz az aki nevet.- morgom, majd kinyitom a szemeimet és egy mosolygós barna hajú lány néz a szemembe, én pedig lefagyok  
-Hát te meg mi a szent szar keresel itt?-ugrok a nyakába
-Nem megmondtam, hogy hétvégén jövök?
-Miért milyen nap volt tegnap?
-Péntek.-nevet
-Hol van Maja?-nézek az üres ágyra
-Takarít. Neked nem kell. Katalin elintézte, de mondta, hogy beszélni szeretnél velem, szóval halljuk. Mi a téma?-ül le velem szembe
-Inkább beszéljen a kép.-kezdtem el kutakodni a nadrágom zsebében és azt kihajtva nyújtottam át neki
Szemöldökét felvonva vette el majd óvatosan nézett le a képre és kifejezéstelen arccal bámulta a fekete-fehér fotót, én pedig az ujjaimat tördeltem idegességembe. Vajon mit fog gondolni? Vagy mi lesz a véleménye? Végig simít a papíron, majd halványan elvigyorodik, majd újra megölel. Tudtam, hogy örül, de azért ugyanazok az érzelmek kavarogtak benne is, mint bennem.
-Ez igazán kellemes meglepetés.-törli meg a szemét
-El ne bőgd magad.-korholom le kuncogva
-Igenis asszonyom!-hajol meg
-Kérdezhetek valamit?
-Had halljam!-csap a combjára
-Te tudsz arról valamit, hogy Cathie-ék meglátogatnak?
-Csak annyit, hogy meglátogatnak.-ránt vállat-De tudom, hogy Kyle aznap ide akart repülni, hogy megkeressen, csak az apja nem engedte.
-Vajon mit fog rólam gondolni ezek után Joe?-dörzsölöm meg az arcom
-El kell fogadnia. Abortuszra nem küldhet.
-Oda nem, de mivel nem tudnám eltartani a kicsiket, elveheti tőlem, mint nagyszülő.
-Figyelj. Van még sok idő addig, hogy megszülj, ne gondolj ilyenekre.-teszi rám kezeit
-Meddig maradhatsz?
-Még van pár percem, de ha tudok, pár nap múlva megint bejövök.
-Kérlek próbálj meg sűrűbben bejönni.-szorítom magamhoz-Te vagy a legjobb barátom.-súgom
-Nekem is te lüke.-kacag
-Elnézést hölgyem, de lejárt az idő.-áll meg az ajtóban egy fiatal nő, eléggé morcos hangulatban
Szomorkásan elhúzódunk egymástól és egy halk köszönés után elhagyja a cellámat, én pedig megint egyedül maradok, vagyis mostantól sűrűn leszek egyedül és célpont. Előre látom, hogy hányan akarnak majd a zuhanyzóban megtámadni, csakis azért, mert nem takarítok, vagy mert terhes vagyok. Már azt is tudom, hogy kik lesznek azok. De akkor mi lesz, ha már nem tudok védekezni? Agyonvernek? Vagy őrt raknak mellém? Esetleg máshova raknak? Ilyenkor mit szoktak csinálni? Felálltam és a telefonok felé vettem az irányt, felhívni a családomat. Joguk van tudni, még akkor is, ha azt akarják, hogy vetessem el őket, vagy adjam őket örökbe. Meg ha meglátogatnak, akkor nem fogom tudni titokban tartani, elhallgatni. Lelassítottam a mosdó bejárata előtt, s kíváncsiságból a tükrök elé álltam végignézni magamon, hogy látszik e már valami árulkodó jel.Végig tapogattam az arcomat, ami mintha egy kicsit pufókabb lenne, s a hasamat is megnyomkodtam, amin nem látszott semmi. Nem tudom miért tettem, de valamiért úgy gondoltam, hogy ők is éreztetik velem, ami hülyeség, ugyanis a huszadik hét körül lehet érezni a rugdalózást. Újra végig simítottam az alhasamon, majd inkább újra a telefonok felé vettem az irányt. Jelenleg senki nem volt a teremben, így bármelyiket elfoglalhattam, s tárcsáztam a számot. A szívem vágtába kezdett, torkomban gombóc, tenyerem izzadt, hirtelen tört rám az izgalom, ami nem volt kellemes érzés. A telefon kicsöngött, mire a levegő a tüdőmbe rekedt, végül szaggatottan kifújtam, magamban pedig azt mondogattam, hogy nem lesz semmi baj. A gyomrom liftezni kezdett, így a hányinger is rám tört, mindenhogy éreztem magam, csak csodásan nem. Megszorítottam a készüléket, végül inkább lecsaptam és a homlokomat a kezemre támasztottam. Valakinek itt kéne lennie, hogy meg tudjam tenni, de ezt egyedül kell megtennem. Nem? Talán túlgondolom az egészet, már előre rástresszelek az egészre, ami sem nekem, sem nekik nem jó. Mély levegőket vettem, hogy elűzzem a rosszullétet, meg magát a stresszt, s amikor úgy éreztem, hogy már jól vagyok, talpra álltam és sétálgatni kezdtem. Gondolataimban az apró kis életek lebegtek és az apjuk, akinek a reakciójától a leginkább féltem. Egyáltalán megérdemlem én ezek után azt a fiút? Vagy a gyerekeket? Kit érdemlek én meg? Sophie-t sem érdemlem meg, de ő mégis kitart mellett, bennem tartja a reményt, a hitet, életerőt és törődik velem. Olyanok is szeretnek, akiknek csak bajt hoztam a fejükre, de ők ezt szóvá sem teszik, ha mégis, annyit mondanak rá, hogy megértik miért tettem. De azért hogy életben tartsam a nagymamámat, megérte embereket ölnöm? Tényleg megérte az egész? Vagy ez egy olyan döntés volt, ami megpecsételte azt, hogy mindenki előítéletesen bánjon velem? Szeretném azt gondolni, hogy megérte, de úgy érzem, hogy nem. Szerettem a nagymamám, életben akartam tartani, de akkor csak szenvedett volna. Neki nem lett volna jó, csak nekem és ez önzőség lett volna. Tisztában voltam vele, hogy a mama csalódott bennem, ahogy anyámék is, de talán még tehetek azért, hogy büszkék legyenek rám, még a túlvilágon is, hogy én is az legyek magamra. Most először azt éreztem, hogy van remény számomra, amit Kyle gyújtott meg bennem és az a kis szikra azóta is nő és nő. Valamikor megáll és egy helyben pislákol, de valamikor egyre többet és fényesebbet. Ő reményt adott arra, hogy megjavulhatok, s most már a babák miatt kell megjavulnom. Hogy ne úgy emlékezzenek rám, hogy egy gyilkos vagyok, hanem egy eltévedt lány, aki a rossz döntések után megtalálta a középutat.
-Minden rendben Kim?-hallottam meg Maja hangját
-Persze!-halvány mosoly ül arcomra
-Na, mi volt?
-Tényleg terhes vagyok...-nézek a szemébe
-Tudtam, s te nem hittél nekem!
-Maja. Ikrek.-fogom meg a vállait
-Tessék?
-Ikereket várok!-emeltem fel a hangomat-Ikreket várok.-mondtam ki a mondatot újra, most viszont angolul, mintha neki mondtam volna
-Tessék?-kellemes bariton rázta fel a csendes folyosót, én pedig gyökeret eresztek, bőröm olyan lesz, akár a lúdé. Óvatosan balra fordítom a fejemet, ahogy Maja is, valamiért a szívem hevesebben kezd dobogni, de ezúttal nem a félelemtől vagy az izgalomtól, hanem az érzelmeim miatt, s amiket Herceg iránt táplálok. Ott állt egyszerű és kényelmes öltözékben, enyhén kócos hajjal és karikás szemekkel, én pedig nem bírtam tartani magamat, elkezdtem itatni az egereket és megiramodtam felé, majd a nyakába vetettem magamat, mintha nem történt volna semmi, de úgy néz ki, hogy őt sem érdekli. Szorosan a derekam köré fonta karjait, majd elemelt a talajtól, akár valami romantikus filmben, s én pontosan úgy éreztem magam. A saját kis romantikus filmemben éreztem magam. 

 Sziasztok!
Megjöttem a huszonkettedik résszel, s már tényleg itt van a vég
a blog sarkában. Hűű. Ez ijesztő. Na mindegy. Először is szeretnék valamit leszögezni,
mert ezt még nem tettem meg. Nem jártam még börtönben, még kívülről sem láttam,
így az egész az én fantáziám kreálmánya. Nem tudom milyenek ott a napok,
hogy ott lehet e ilyet csinálni(kivinni egy rabot orvosi vizsgálat miatt) szóval ha valaki emiatt
fintorgott, akkor ajánlom figyelmébe ezt a kis szöveget.
Na, de végre találkoztak, szóval most már tényleg nem mondhatja rám
senki, hogy kegyetlen vagyok! (Még ha igaz is... :D)
Szóval azt hiszem ennyi. Talán holnap még jelentkezek, ugyanis szerdáig itthon ülök.
Puszi mindenkinek:Sheila Mendes